Magány

Nincs is annál rosszabb, mikor elveszíted azt, akit az életednél is jobban szeretsz. Az érzés, mintha elveszett volna a másik feled, aki mindig ott volt, ha szomorú voltál és megvigasztalt, vagy, mikor boldog voltál veled együtt nevetett. Most nincsen sehol. Eltűnt és csak hatalmas űrt hagyott a szívedben. Kivágott darabka, ami a legjobban hiányzik és soha többé nem pótolható. Szúr, éget, hasogat. Sosem múló fájdalom, mit még az idő múlása sem gyógyít be. Örökké vérzik és sohasem merül feledésbe, hisz, hogy tudnád elfeledi, ki veled volt a nap minden órájában, percében és másodpercében? Egy ideig sírsz és azzal áltatod magad, hogy, mikor kinyitod szemed, ott lesz előtted, pedig tudod, hogy ez lehetetlen. Majd telik az idő és elfogynak könnyeid, csak az üresség marad, amit nem pótol semmi. Fájdalmad elmélyül és reményed kezdi felemészteni, mint valami fekete és végtelen lyuk. Lassan és alaktomosan, kiszívja belőled erőd. Reményed mind egy szálig oda vész. Szellemként jársz testedben, majd eljutsz a végső stádiumba. Reggelente már nem akarsz felkelni sem, csak nézel magad elé a nagy semmibe, mindent ellöksz magadtól. Belülről ordítasz a fájdalomtól, ami szétszaggat, de ajkaidon keresztül nem jut ki hangod, megreked belül legbelül, ahol csak te hallod. Már nem látsz más kiutat. Búcsút veszel mindentől, hogy mikor felébredj újra nevess és sírj azzal aki nélkül csak szenvedés és magány az élet. Jó éjszakát fekete angyal.